Ember hajléki már rég nem épûlnek,
Szivek, tûzhelyek, agyak de sérûlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképûlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fûlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyûlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyûlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesûlnek
S mégis idegen pokol lángján sûlnek.

Itt most vér-folyók partból kitérûlnek,
Itt most már minden leendők gyérûlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyûlnek:
Jaj, mik készûlnek, jaj, mik is készûlnek?

Hegedûs fickók többet hegedûlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyûlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derûlnek
S ijjedt szelidek szökve menekûlnek.

Lámpás, szép fejek sután megszédûlnek,
Emberségesek igen megrémûlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénûlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dûlnek.

Bús kedvû anyák keservesen szûlnek,
Labdázó fiúk halálba merûlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhûlnek
S kedvelt szûzeink uccára kerûlnek.

S szegény emberek mégsem csömörûlnek,
Buták, fáradtak és néha örûlnek,
Szegény emberek mindent kitörûlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békûlnek
S reggelre kelvén megint megdühûlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpûlnek.

Halál-mezőkön bitófák épûlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak ûlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpûlnek,
De az emberek meg nem csömörûlnek.