BETEGÁGYON
Mintha kilyukadt volna, úgy fáj
a hátam s mellem közepe,
gyilokként áll bennem a szúrás,
a képzelt dárda vas nyele:
érzem kemény és hideg ércét,
és valahányszor köhögök,
a nagy, nehéz rúd szinte reng a
lapockám s bordáim között.
Komisz egy kín! Hiába mondom,
hogy csak meghültem egy kicsit,
a test, a fájó, nyomorult test
lehúz, magához nyomorít:
le kell feküdnöm... Fekszem is már,
vetkezem... Jólesik az ágy...
Ha ez ízelítõ a sírból,
nem szidom többé a halált.
És most, minthogyha tíz-húsz évet
öregednék, egyszerre, vagy
minthogyha már a túlvilágról
figyelném földi kínomat,
idegenûl és csodálkozva
nézek végig a testemen,
s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt,
nemcsak ez lesz az életem:
eszembe jut, hogy három éve
éppily idegen és nyugodt
lélekkel néztem rossz fogamra,
melyet az orvos kihuzott,
a rossz fogra, mellyel egy voltam
véresen és keservesen,
és amelyrõl már kiderült, hogy
mégsem volt azonos velem.